DRUGETH VILMOS NÁDOR

Egyes felvetések szerint ő volt az, aki elkezdhette, vagy megálmodhatta a solymári várat. Élettörténete és a község históriájában betöltött szerepe alább olvasható.

​

 A francia eredetű itáliai Drugeth család egyik kiemelkedő személyisége volt a középkori Magyarországon; a család tevékenysége szorosan összekapcsolódott az Anjou-dinasztiával. Drugeth Vilmos  édesapja (I. János), valamint nagybátyja (I. Fülöp) is nádorok voltak , a király hűséges szolgálataiért hatalmas birtokokra tettek szert, melyeket később Vilmos örökölt (akinek a nevével sok forrásban Villermusként találkozhatunk). Ez egyik utolsó rendeletében (1330) is jól érzékelhető: Szalánc, Parics, Barkó, Jeszenő, Palocsa, Szakolya, Lubló, Regéc, Gönc és Dunajec várakról intézkedett. Főszervezője volt 1335-ben a hármas királytalálkozónak Visegrádon. 1327-től abaúji, 1327-től 1342-ig szepesi, 1329-től 1341-ig sárosi ispán, a kunok bírája. 1339-ben hevesi, 1342-ben borsodi ispán. 1337. június 17-én ő tartotta a nagyváradi monostor mellett Kraszna és Bihar vármegyék közös közgyűlését; Krasznamegyéhez kötődik egy 1341-ből fennmaradt levele, amelyben Csiszér nevű település birtokjogáról rendelkezett.

​

1337-től a nyulakszigeti apácák több más birtokkal együtt "Salmar"-t tíz évre Drugeth Vilmos nádornak adták benépesítés céljából. A nádornak 1337-ben 10, a következő két évben 12, az utána következő években pedig évi 16 márkát kellett fizetnie a birtokjogokért. Létezik olyan feltevés, amely szerint ő kezdte építeni az itteni várat is. E feltételezést erősítheti bizalmas pozíciója Károly Róbert udvarában. Drugeth telepítői működése eredményes lehetett, mert legkésőbb 1355-ben már egyértelműen lakott possessióként (birtok) tűnik fel Solymár. Azt a feltevést, hogy Solymár és környéke Drugeth nádor idejében népesült be (sőt, akár a vára is ebben az időben épülhetett), alátámaszthatják egyrészt egyes leletek, másrészt az, hogy a vár kis helyen épült fel, épületei kis térben voltak összeszorítva, magasra épültek, így a támadók kőhajításai csekély kárt tehettek azokban. Maga a vár pedig kevesebb számú őrséggel volt megvédhető. Ezt azonban ő maga már nem élhette meg, hiszen 1342. októberében utód nélkül meghalt. A solymári birtok ezután vélhetően ismét visszaszállt a Domonkosrendi szerzetesnők kezébe.

 

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

 

 

 

CSÁKTORNYAI LACKFI ISTVÁN

 

Több mint valószínű, hogy a Hermán nembeli, Csáktornyai előnevet viselő Lackfi István nádor volt az, aki 1382 és 1390 között felépíttette, (vagy befejezte) a kis alapterületű kővárat, amelyet ma solymári várként ismerünk. 

Lackfi István több családtagjához hasonlóan magas tisztségeket töltött be időről-időre folyamatosan; magáénak tudhatta a főlovászmesteri címet, volt székely, győri, szatmári, komáromi, soproni, szabolcsi, trencséni, varasdi, vasi, veszprémi, zalai ispán, ezen felül dalmát-horvát bán és erdélyi vajda. A Lackfi család tagjai I. Lajos király uralkodása idején a legfontosabb királyi tisztségviselők közé számítottak, és jól helyezkedtek Lajos halála után is, így kezdetben Zsigmondnak is bizalmasai voltak. A rendkívül zavaros korszakban Lackfi sikerrel munkálkodott Zsigmond királlyá választásában (Kanizsai Jánossal együtt hadjáratot vezetett a királynő kiszabadítására). 1387-ben a király oldalán harcolt a Horvátiak ellen, ennek jutalmaként még abban az évben, 1387-ben nádor lett és megkapta a komáromi várat a hozzátartozó 20 faluval - talán ugyanebben az időszakban építhette fel a solymári várat is, nem kizárt, hogy különösebb királyi engedély nélkül, legalábbis erre utaló okiratot nem ismerünk.

A solymári vár építője mégsem élvezhette sokáig hatalmát: a Garai-párt erősödő befolyása miatt ugyanis már 1392-ben elvesztette nádori tisztségét, amikor pedig a nikápolyi csata után - unokaöccseivel együtt - nyíltan szembefordult Zsigmonddal, a körös-udvarhelyi országgyűlésen (1397) Garai Miklós és Cillei Hermann (a király későbbi apósa) kardélre hányta a két Lackfi Istvánt. Az összeülő ítélőbizottság pedig harmadik társukat, döbröközi Lackfi Andrást is fej- és jószágvesztésre ítélte. A merényletet egyébként éppen Kanizsai János tervelte ki, akivel Lackfi korábban hadjáratot vezetett a királynő kiszabadítására. A merényletek igazolására utólag a király ítéletlevelet állíttatott ki, az Anjou-kor egyik leghatalmasabb főúri vagyonát pedig szétosztotta zömmel a gyilkosság elkövetői és az uralkodó legfőbb hívei közt. Lackfi Istvánt Keszthelyen temették el. A solymári birtok, amely több forrás szerint már 1355-től a Lackfiak birtoka volt, és feltehetőleg a nyulakszigeti apácáktól került hozzájuk, Lackfi István halála után a királyra szállt.

 

A várat feltevések szerint Nagy Lajos király halála után, tehát 1382 és 1390 között építhette Lackfi István, aki bátyjai halálával a család vezetője lett és fontos szerepet kapott az évtized trónutódlási küzdelmeiben. A várépítés fő célja az lehetett, hogy budai tartózkodása idején szállásul szolgáljon számára, de a hatalom, illetve a befolyás demonstrálása sem lehetett utolsó szempont. A Lackfi-birtokok áttekintéséből kiderül, hogy a család tagjainak nem lakhelyre volt szükségük, e célra jóval alkalmasabbak voltak a korábban felépült, nagyobb váraik (melyek közül az ország központjához legközelebb a ma is meglévő simontornyai vár állt). Itt tehát inkább csak a vár (amúgy ugyancsak jelentős) hatalmi funkciója érvényesült: létével, fegyveres őrségével az adott főnemesi család hatalmának bázisa volt. Arcképcsarnokunkba Lackfi István nádor a "nagy várépítő" személyeként vonult be.

 

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

 

 

LUXEMBURGI ZSIGMOND

 

1397. februárjában, Lackfi István meggyilkolását követően a solymári birtokrész tulajdonjoga a királyra, vagyis Luxemburgi Zsigmondra szállt. 

 

A német eredetű uralkodócsaládból származó magyar király elképesztő hatalmi belharcok közepette 1385-ben elvette Mária királynőt, Nagy Lajos király örökösét. Két évre rá a Magyar Királyság uralkodója lett, majd 1411-től római, 1419-től cseh király, és 1433-tól német-római császár lett. Ezen felül Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária királya, a szent római birodalomnak főkamarása, Csehország és Luxemburg örököse, brandenburgi őrgróf, 1431-től pedig Itália királya. 1395-ben felesége, Mária magyar királynő (1371-1395) kisgyermekével együtt balesetben elhunyt, így a hatalmi erősödést szolgáló új bárói rétegből választott magának új hitvest, Cillei Borbála személyében (aki később a solymári vár tulajdonosa is volt). Zsigmond nevéhez fűződik a Sárkány Lovagrend megalapítása (1408), ami lényegében egyfajta királyhű liga volt, 24 zászlósúri család bevonásával. Öt hadjáratot szervezett a közeledő törökök ellen a Balkánra, 1389 és 1395 között. Nikápolynál azonban (1396) sorsdöntő vereséget szenvedett a törököktől, így az azok egész Európából való kiűzésére tett kísérlete kudarcot vallott. Ennek ellenére Zsigmond volt a kor egyik legtekintélyesebb uralkodója, aki hatalmának központját Budán látta biztosnak. 

 

A kereken 50 esztendeig uralkodó király többször is felbukkan Solymár történelmében; az 1390-es években Csáktornyai Lackfi István (a solymári vár építtetője) a vesztes nikápolyi csata után nyíltan szembefordult Zsigmonddal. Ennek nem lehetett jó vége: 1397. februárjában, a körös-udvarhelyi országgyűlésen Kanizsai János tervei alapján kelepcébe csalták, majd Garai Miklós és Cillei Hermann (a király későbbi apósa) kivégezte a két hangadó Lackfit, és a család harmadik tagját, döbröközi Lackfi András sem kerülhette el a halálos ítéltetet. Ezt követően került a solymári birtok rövid ideig egy elszegényedett főúri család, a Jakcsok kezére. De Zsigmond még 1404. előtt visszaválthatta, talán azért, mert jobbnak látta, ha Buda közelében nincs semmilyen hatalmi bázis idegen kézben. Miután nem találta elegendőnek a vár fenntartására a solymári és a kiskovácsi birtokot, 1404. márciusában egy Hont megyei birtokért elcserélte két kisnemessel Páty némely birtokrészeit, majd utasította várnagyát, hogy foglalja el a várhoz az említett birtokokat. Ettől kezdve Páty fele is a vár tartozékai között szerepel, ami nyilván nagyban megnövelte a mezőgazdasági művelésre alkalmas területet. Ugyanez év június 1-jén Zsigmond "in castro nostro Saalmar vocato prope Budam" keltezi egyik oklevelét, ami egyetlen írásos emléke az uralkodó Solymáron tartózkodásának. 
 

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

​

KWSAL JAKCS CSALÁD

 

A solymári birtok a Lackfiak leszámolása után azonnal a királyra, Zsigmondra szállt, aki uralkodásának kezdetén várak sokaságát zálogosította el. Vélhetően ebbe az "akcióba" esett Solymár is a Tolna megyei Földvár oppidummal együtt; a turóci ispán leszármazottaihoz, Kusalyi Jakcs István főkincstartóhoz, Jakcs János székely ispánhoz, valamint Jakcs György tárnokmesterhez kerültek 5000 aranyforintért.

​

A Kusalyi Jakcs (Jakchy) család Szatmár vármegye és az erdélyi Belső-Szolnok megye egyik mára már kihalt ősi családja volt. Előnevét az eredeti birtokáról, Kusalyról vette. A Jakcsok nagyon hamar rangosodtak, volt a családban ispán, várnagy, főrendi és országgyűlési követ, királyi főtárnokmester 1400-ból, erdélyi vajda, de 1430-ban váradi püspök is. Az 1490-es évekre elszegényedtek, birtokaik nagyrészét hűtlenség miatt elkobozták. A solymári várnak biztosan tulajdonosai voltak: Kusalyi Jakcs István (?-1418) főkincstartó, Kusalyi Jakcs János (?-1432) székely ispán, Kusalyi Jakcs György (?-1416) tárnokmester. Néhány év múlva várunkat Zsigmond visszaváltotta, hogy ne lehessen a hatalom idegen kézben, a királyi székhelyhez ennyire közel, de ebben a döntésében az a szándék is tükröződött, hogy a királynénak akarta ajándékozni a várat, sok más várral együtt.

​

CILLEI BORBÁLA

 

Cillei Borbálának Solymárhoz való viszonyát csupán a nevezetes kibékülést követő időszakból ismerhetjük, melyben egy bizonyos Sano olasz rablólovag kiűzésére szólít fel. Mindenesetre az biztos, hogy az 1400-as évek elejétől kezdve Zsigmond több királynői uradalmat alakított ki Buda környékén (igaz, főként a pesti oldalon), ennek során Solymárt is Borbálának adta, méghozzá elég korán, már 1406-ban.

​

Cillei Borbála (Barbara) Melnikben született, Cillei Hermann horvát-szlavón bán lányaként, Luxemburgi Zsigmond második feleségeként magyar, horvát, német és cseh királyné, német-római császárné is lett, sőt egy időben Magyarország régense is volt. Bár közvetlenül nem királyi családból származott, királyi ősökkel is rendelkezett - V. István magyar király leszármazottja, valamint több bosnyák uralkodó rokona volt -, és közeli rokonságban állt Zsigmond első feleségével is, hiszen apja másodfokú unokatestvére volt Mária királynőnek. Zsigmonddal 1401 őszén kötött eljegyzést, kilenc évesen, de a házasságkötésre csak később került sor. 1405. december 6-án, 13 éves korában Székesfehérvárott magyar királynévá, 1414. november 8-án, Aachenben német, 1437. február 11-én pedig Prágában cseh királynévá is koronázták. Feltételezett házasságtörése miatt 1419 elején Zsigmond Nagyváradra száműzte, s csak nagy nehezen békült ki vele, de a kibékülést követően, 1424-ben neki adta a felvidéki bányavárosokat.

Zsigmond halála után, 1437-ben kegyvesztett lett, mert - saját vejével, Habsburg Alberttel szemben - Ulászló lengyel király kezére akarta játszani a magyar-cseh koronát. Emiatt azonban Albert fogságra vetette, és csak sajátmegkoronáztatása után engedte szabadon. Mivel a magyar rendek nem fogadták be, ésa lengyelek sem szívesen látták, a csehországi Melnik várában (szülővárosában) települt le, ott élt haláláig. Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) szerint hitetlen és nagy politikai ambícióval megáldott intrikus volt, aki az ügyes pénzbefektetései révén szerzett vagyonának köszönhetően jelentős befolyást tudott gyakorolni a súlyosan eladósodott Zsigmondra, napi politikai szinten is.

További, vélhetően elfogult történetírók munkássága miatt az utókorra egy erkölcstelen és telhetetlen, semmiben nem hívő asszony emlékképe maradt meg róla. Magát az állítólagos házasságtörést illetően viszont éppen Piccolomini mentegette az általa egyébként inkább negatív színben lefestett királynét, és a történtekért Zsigmond csapodárságát okolta. Jean de Montreuil humanista tudós és magyarországi követ szintén Zsigmondot hibáztatta az ügyért, szerinte nem egyszerűen engedékeny férj volt, de kimondottan bátorította olyan szintű és olyan fesztelenségű társasági életre, ami akkoriban súrolta, sőt túllépte az általános erkölcsi normákat.

Jörg Konrad Hoensch XX. századi német történész egyértelműen felmenti Borbála királynét a vádak alól, és az egész házasságtörési históriát lényegében koncepciós pernek tartja a királyné ellen koholt vádak alapján, melyeknek semmilyen alapjuk sem volt. Eléggé valószínűtlennek nevezte, hogy a király és a királyné összeveszésére házastársi hűtlenség lett volna az ok, főleg mert ugyanezt hozták fel Borbála unokatestvére, II. Jagelló Ulászló lengyel király második felesége, Cillei Anna ellen is. Triviálisabb és kézenfekvőbb okot adott a nézeteltérésre az a tény, hogy Zsigmond huzamosabb nyugat-európai tartózkodása alatt Borbála vezette régensként a magyar királyságot, és döntéseinél nemigen hagyta magát befolyásolni a Zsigmondtól érkező üzenetek által. A "szakítás" mérsékelten komoly voltára utal az is, hogy Borbála mindvégig magával tarthatta egyetlen közös gyermeküket, az ekkor 12 éves Erzsébet hercegnőt, illetve hogy a király ténylegesen egy percre sem szakított vele, csak Nyugat-Európából hazatérve minél hosszabb időn keresztül próbálta elodázni a Borbálával való találkozást. 

Joggal feltételezhető, hogy a királyné egyik kedvelt birtoka volt a solymári, hiszen a már említett Sano rablólovag által elfoglalt vár ügyében személyesen kérte meg Zsigmondot, hogy hozzon ítéletet a rablólovag felett. Borbála a budai rezidenciához közel eső királynéi várat az említett incidenst leszámítva majd 30 éven át birtokolta. A solymári várnak három ismert várnagya is volt Borbála királyné ideje alatt (Zoelus de Nassis, Martingar János, Héthársi János).
 

OLASZ SANO
 

1435-ben Cillei Borbála királyné birtoka volt Solymár, amikor egy olasz rablólovag, Sano néhány emberével elfoglalta a solymári várat és a hozzá tartozó birtokot. 

​

Személyéről semmi biztosat nem tudunk. A vár elfoglalásával megakadályozta, hogy a várbirtokok jövedelmei a jogos birtokoshoz jussanak, sőt vélhetően várnagyával együtt még más jogtalanságokat is elkövetett. Borbála ekkor éppen Pozsonyban tartozkodott, de erről értesülve azonnal nagy erőket mozgósított a solymári várbirtok visszafoglalására, hiszen a felhévízi konventi kormányzó (Csetneki László) mellett még Csepel-sziget ispánját (Túróci Balázst) és a csalomjai ispánt (Gáti Tárnok Demetert) is utasította az olasz és emberei kiverésére, majd az okozott kár megtéríttetésére. A történtekből arra következtethetünk, hogy egy komolyabb csetepaté, akár várostrom is lehetett a visszafoglaláskor. Sano lovag ezutáni sorsáról csak feltételezéseink vannak, nem kizárt, hogy jogtalanságaiért halálra ítélték. Az azonban biztosra vehető, hogy Sano után több mint két évvel (1438) már Borbála és Zsigmond közös lánya, Luxemburgi Erzsébet lett a solymári vár tulajdonosa.

 

LUXEMBURGI ERZSÉGBET

Luxemburgi Erzsébet 1437-től Habsburg Albert király feleségeként uralta a solymári várat, mint királynéi birtokot egészen 1442-ig. Erzsébet magyar, horvát, cseh és német királyné valamint osztrák hercegné volt.

 

KORBÁVIAI GROFF IVÁNKA

 

Korbáviai Groff Ivánka királynéi udvarmester birtokába zálogként került a vár, 1442-től bizonytalan ideig; egyes becslések szerint csupán a következő évig.

​

ÓNODI CZUDAR CSALÁD

Egyetlen okleveles említésből tudható, hogy 1437 és 1444 között rövid ideig a Czudar család tagjai birtokolták Solymárt és várát.
 

A dokumentummal az egri káptalan igazolta, hogy Czudar Jakab pohárnokmester megjelent előtte és magára vállalta Vilmos nevű fiának és Czudar Simon ajtónállómester testvérének a terhét. Jakab bejelentette, hogy a Pilis megyei Salmar nevű várukat minden tartozékával együtt 600 arany forintért elzálogosítja Rozgonyi Simon egri püspöknek, a király főkancellárjának, és Rozgonyi György ispánnak, az országbírónak, továbbá Rozgonyi István pozsonyi ispán fiának, Sebestyénnek, egyben kijelentette, hogy őket a vár és tartozékai birtokában mindenkivel szemben meg fogja védeni.  

ROZGONYI CSALÁD

1445-ben Rozgonyi Simon főkancellár, Rozgonyi György országbíró, és Rozgonyi Sebestyén tudhatták magukénak a várat, ugyancsak viszonylag rövid ideig, hozzávetőlegesen 4 évig.

HUNYADI JÁNOS
Hunyadi János kormányzó 1449-től nagyon rövid ideig tudhatta magáénak a solymári várat. Egy év múlva ismét a Rozgonyiaké lett, egészen pontosan Rozgonyi Simon főkancellár és egri püspöké.
 

GARAI LÁSZLÓ

Solymár vára az 1400-as évek derekán került a kor leghatalmasabb főúri családja, a főúri ligákat vezető Garai család birtokába.

1455-ben a család legnevezetesebb egyénisége, Garai László nádor volt a vár birtokosa, aki a telki apátság patrónusi jogait is gyakorolta. A Garai család annak idején 23 mezővárost, 590 falut és 15 várat uralt, melyek között olyan nagy és fontos várak is voltak, mint Siklós, Dévény, Csesznek, Pápa, Simontornya. Ezek mellett a solymári vár nem lehetett jelentős, de a gazdagság ténye mutatja, hogy a főúri hatalom mennyivel nőtt a királyi hatalom fölé Mátyás király uralkodása kezdetén.

 

ÚJLAKI MIKLÓS

1468-ban a solymári várat Garai Jób és Újlaki Miklós közös tulajdonában említik, utóbbi 1458-ban - Mátyás királlyá választásakor - 16 vár, 9 kastély, 20 mezőváros és mintegy 400 falu birtokosa volt, ami azt jelzi, hogy igen tehetős birtokosa volt Solymárnak azidőtájt.
 

Újlaki László macsói bán fiaként született 1410 körül. Apjának összesen 5 törvényes és egy természetes fia volt. Bátyjának, Újlaki Istvánnak a halála (1430) után a teljes Újlaki-vagyon rá szállt. 1438-ban macsói bán lett, minek következtében az övé lett Bács, Baranya, Bodrog, Szerém, Tolna és Valkó megyék örökös főispánsága is. Az Albert király 1439-ben bekövetkezett halála utáni kialakult helyzetben Újlaki Miklós először a csecsemő, későbbi V. László oldalára állt. Ezt László anyja, Luxemburgi Erzsébet királyné Újlaki fiának lovaggá üttetésével jutalmazta. Újlaki azonban hamarosan I. Ulászló pártjára állt, ehhez az időszakhoz köthető Hunyadi Jánossal kötött szoros barátsága is. A bátaszéki győzelem után Ulászló mindkettejüket erdélyi vajdává és temesi ispánná léptette elő. Újlaki a vajdai tisztséget 1441-1458-ig, majd 1459-1465-ig viselte, Hunyadi 1446-ig volt a társa, Bebek Imre 1447-1448-ig, Rozgonyi János pedig 1450-1458-ig.

Miután I. Ulászló az 1444-es várnai csatában elesett, 1445-ben az ország hét főkapitánya közé beválasztották őt is, aminek következtében jelentős hatalomra tett szert, s nagy mértékben tudta növelni birtokait. Ekkoriban céljai közé tartozott egy önálló dunántúli fejedelemség kialakítása, aminek Palota, a mai Várpalota lett volna a központja. A palotai vár 1445-re készült el. Eleinte Hunyadival együtt harcolt a török ellen. 1450-ben ligát kötött Hunyadi kormányzóval és Garai László nádorral. Ezután viszont Hunyadi ellen fordult 1453-ban és Cillei Ulrikkal, valamint Garai nádorral lépett szövetségre. Ezt a szövetséget 1455-ben megújították. Ekkoriban már nem vett részt a törökellenes harcokban. 1457-ben tagja volt a Hunyadi Lászlót halálra ítélő bíróságnak. Ugyanebben az évben Giskra Jánossal együtt főkapitánya lett a Szilágyi Mihály ellen indított hadjáratnak. 1457-ben szlavón bán is lett - 1473-ig, 1466-1469-ig Túz Jánossal és Vitovec Jánossal együtt.

V. László halála után egy időre visszavonult az országos politikától. Mátyást királlyá választották 1458 elején, majd a főurak hamar elégedetlenek lettek vele. Ekkor Újlaki újra színre lépett és 1458 júliusában szövetségre lépett Garai nádorral és Szilágyi Mihály kormányzóval. Miután Mátyás elfogatta Szilágyit, Újlaki lett a lázadók vezére és 1459-ben felajánlották a koronát III. Frigyes német-római császárnak. A Mátyás elleni háborúban 3000 lovasa élén vett részt. Mátyás azonban győzött és Újlaki 1459 júliusában meghódolt a királynak. Tisztségeit visszakapta, de befolyása nagyon lecsökkent. 1465-ben Mátyás leváltotta az erdélyi vajdai tisztségről, s kinevezte ozorai bánnak (1471-ig). Az 1471-es Vitéz János nevével jelzett összeesküvésben Mátyást segíti, ezért 1471-ben Mátyástól adományul kapta Boszniának a töröktől visszagfoglalt északi részét, s vele a bosnyák királyi címet. Budán koronázták királlyá. Önálló királyi ambícióit Mátyás azzal törte le, hogy 1473-ban elvette tőle a szlavón báni tisztséget. Újlaki Miklós 1477 áprilisa és novembere között halt meg. Újlakon temették el. Örököse fia, Újlaki Lőrinc volt, aki azonban a királyi címet nem, csak a Bosznia hercege címet viselhette minden tényleges hatalom nélkül.

 

HUNYADI MÁTYÁS

1481-1482 során a település és a vár a király kezébe került birtok volt, pontosabban mint korábbi Garai-uradalom, Mátyásra szállt a Garai-család utolsó férfitagja, Garai Jób halála után.

 

CORVIN JÁNOS

Mátyás még 1482-ben Corvin Jánosnak, vagyis a házasságon kívül született, törvénytelen fiának adományozta Solymárt, több más hatalmas uradalommal együtt, melyek tekintélyes része a Garai vagy Maróthy-családok "hagyatéka" volt.

Ez egyébként kicsiben jellemzi a király politikájának általános változását: míg az uralkodása első felében szívesen adományozta a birtokába került településeket, uradalmakat a hozzá hűséges főúri családoknak, az 1480-as években már szinte csak fia volt az, aki birtokadományt kapott tőle, nyilvánvalóan Corvin János utódlásának előkészítése céljából. Ez mégsem bizonyult bölcs politikának: Corvin kezén ugyan addig elképzelhetetlen méretű vagyon halmozódott fel Mátyás halálának évére, ám mivel a többi főúri család szinte semmit sem kapott, ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy 1490 után majd' mindenki ellene fordult. 
 

RÁSKAI CSALÁD

A középnemesi származású Ráskay Balázs a Jagelló-korban emelkedett az ország bárói közé. 1484-től 1492-ig budai udvarbíró, 1490-től ugyanott várnagy volt, s ilyen minőségben adta át a budai várat Mátyás halála után Corvin Jánosnak.

A következő években Corvin János szilárd híve volt, egyik vezéreként harcolt a csontmezei ütközetben is. Utána a Corvin és Ulászló közötti tárgyalásokon működött közre, ő adta át a koronát és a királyi várakat a rendeknek. 1491-ben övé volt a Pest megyei Szentlőrinc vára, és Corvintól is több adományban részesült, valószínűleg Csővár is így jutott kezére, ahol a század végén jelentős építkezéseket folytatott. Fülek várát is megszerezte a későbbiekben. Úgy tűnik, felemelkedéséhez a királyi udvarban látott lehetőségeket: 1492-től Ulászló főkamarása, 1499-től pedig tárnokmestere lett. Solymár várát és "Salmar" falut 1495 körül vásárolta meg Corvin Jánostól, ugyanekkor lett az övé és fiáé Borosjenő és Alsókovácsi, Páty birtok fele, a Pest megyei Szentlőrinc, Szentmiklós, Káposztáskeszi, valamint a más megyékben fekvő Rád, Szele, Félegyház, György birtokok és Acsa egy része, valamint Cheg Szabolcs megyei város [talán Tiszacsege - ma Hajdú-Bihar m.] - összesen 1000 arany forintért. Sokáig azonban nem élvezhette birtokjogát: II. Ulászló ugyanis már a következő évben, 1496-ban elcserélte Solymár várát a Zólyom megyei Végles váráért. A csere érintette az előbb említett települések többségét is, amelyek a solymári birtok tartozékai voltak, csak a Corvintól kapott három, Váchoz közeli falut - Rádot, Acsát és Szentmiklóst - tarthatta meg magának, hiszen ezek közvetlenül határosak voltak a csővári uradalmával, így ahhoz kapcsolhatta őket.

 

II. ULÁSZLÓ

Solymár számára nagy jelentőségű volt Ulászló 26 évig tartó uralkodása, hiszen falunk ezen időszak nagy részében nemcsak királyi tulajdon volt, de bizonyos értelemben fénykorát is élte.

A korosodó király ugyanis kiszemelte magának a Budához nagyon közeli, üdülésre mégis alkalmas solymári várat, és már 1496-ban megszerezte az akkori tulajdonostól, Ráskay Balázstól (akinek szemét cserében egy jelentéktelen, távoli [Zólyom megyei] birtokkal "szúrta ki"...). Ulászló a csere indoklásaként a vár jó fekvését, Budához való közelségét és a kellemes időtöltési lehetőségeket emelte ki, minden bizonnyal ő volt az is, akinek nevéhez a főbb reneszánsz stílusú átalakítások fűződnek.
 

ZEMPLEKI, SÁMBOKI, BORNEMISSZA CSALÁDOK

A vár felépülésétől kezdve Solymár falu annak tartozékaként szerepelt, jobbágyai a várnagy alá tartoztak. A XVI. század elején azonban több kisnemesi birtokos is feltűnt a faluban.

Az elsők között 1511-ben bizonyos Zempleki Tamás és felesége, akik végrendeletükben a solymári házakat és nemesi kúriákat, valamint ugyanitt réteket, szőlőt hagynak ifjabb Zempleki Tamásra, Sámboki Adorjánra és néhai nemes solymári Bornemissza István leányára, Margitra. 1515-ben pedig egy felsőkovácsi birtokos ügyletnél szerepel királyi emberként Salmary Tamás, aki talán egyezik az előbb említett ifjabb Zempleki Tamással. Hogyan lettek e kisnemesek solymári birtokosok, nem tudjuk.
 

PODMANICZKY JÁNOS

Neve 1514 környékén bukkan fel, mint a solymári vár tulajdonosa, vélhetően a várat törvénytelenül elfoglaló birtokos volt rövid ideig. Hogy miként került birtokába a vár sajnos nincs információnk.

A Solymárt megszállva tartó főúr Solymárt később ugyan visszaadta, a vár egyes tartozékait (Szele, György és Félegyháza birtokokat) igyekezett magának megtartani. 

 

 THÚRZÓ ELEK

Bethlenfalvi Thurzó Elek a solymári vár egyfajta királyi vagyonkezelője lehetett, azt követően, hogy az 1518-as bácsi országgyűlés egyik rendelkezése kimondta: a Dobzse-korszak végére kialakult anarchia nyomán, egyes főurak által erőszakkal magukhoz ragadott királyi birtokok (többek között “oppidia Sámbok, Salmar et Kesző") a budai udvar fenntartására rendeltetnek, és kezelésüket a budai gondnokra bízzák. Thurzó a solymári várat jelentős összeg fejében kaphatta meg II. Lajostól, és azt egészen 1526-ig felügyelhette.
 

BAKICS PÁL

1518 után Thurzó Elek kincstartó lett Solymár birtokosa, amit jelentős összeg fejében kaphatott meg II. Lajostól, de a település még 1526-ban (közvetlenül a mohácsi csata előtt) ismét tulajdonost cserélt, a birtokos ettől kezdve Bakics Pál vajda lett.

Miután a mohácsi csatából megmenekült, az al-dunai végeken folytatta éveken át a török elleni hadakozást, ám 1537-ben a Vinkovce és Diakovár közötti harcmezőn megsebesült, és fogságba esett, ahol a törökök lefejezték, fejét pedig a szultánhoz küldték. 

 

BAKAI DEMETER

Bakics Pál vajda még 1528-ban saját várnagyának, Bakai Demeternek adta el a solymári várat 500 forintért.
 

 

BUDA VÁROSA 

A solymári vár János király által szentesített rendelkezés alapján 1531. január 25-től Buda város tulajdonát képezte. Vélhetően a budai vár várnagyai gondoskodtak róla egészen 1541-ig. 

 

​

​

 

 

 

 

A solymári vár várnagyai

​

Az oklevelekben és egyéb más forrásokban fellelhető várnagyok névsora

időrendi sorrendben ezen menüpontban olvasható.

​

Csanyóci (Chanouchi) "Tót" Benedek  

a vár első vánagya volt, 1390-ben említik először. Várnagyként 1396-ig tevékenykedett.

​

Johannes (Martingar) Martinga

várnagyként említik 1409-ben.

​

Siebenlinder (Sybenlynder, Héthársi) János

1436-ban óbudai és solymári várak várnagya, a király megbízásából ő állította össze az országba behozott áruk vámtételeit.

 

Dormánházi Miklós 

1457-ben várnagyként említik, a Garaiak famíliárisa volt.

 

Budai Petrach

1468-ban említik nevét solymári várnagyként Mekchei Balázzsal diákkal együtt, hatalmaskodás kapcsán.

​

1470-ben Bokry Györgyöt és Gömöri Gergelyt 

említik az oklevelek solymári várnagyként, vélhetően a Garai és Újlaki liga familiárisai voltak.

​

Bakai Demeter 

- Bakics Pál várnagya volt, aki 500 forintért adta el neki a várat 1528-ban.
1531-től a budai vár várnagyai rendelkeztek a solymári vár felett. 

​

​

​

 

 

 

 

Összeállította: Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:
Karácsonyi János: A Lackfiak (Délmagyarországi Tört. és Régészeti Ért, 1888)., 

Magyar Életrajzi Lexikon.,
wikipedia.hu,

Milbich-Hegedűs: "Solymári Arcképcsarnok 1266-2000", (Solymár, 2011.),
Engel Pál: Magyarország Világi Archontológiája 1301-1457 (Arcanum Adatbázis Kft., MTA Történettudományi Intézete, 2001.),

Engel Pál: Középkori Magyar Genealógia (Arcanum Adatbázis Kft., MTA Történettudományi Intézete, 2001.)

​