Hat héttel Mohács előtt: Solymár és a szerb végvári vitéz

A solymári vár utolsó birtokosai között találjuk Bakics (Bakith) Pál hadvezért és főurat, aki azon tulajdonosok közé sorolható, akik csak rövid ideig mondhatták magukénak várunkat. Bakics Pál természetesen nem attól volt híres elsősorban, hogy a solymári vár birtokosa volt: alakja, politikai szerepe és katonai pályafutása hűen tükrözi a Mohács körüli évtizedek viharos viszonyait. Bakics Pál a Balkánról menekült szerb vajda volt, túlélte Mohácsot, majd kétszáz lovasával elfoglalta Székesfehérvárt, részt vett Szapolyai János királlyá koronázásán, a törökellenes harcokban, végül I. Ferdinánd oldalán hősi halált halva vívta ki hírnevét.

A Balkán 15. századi világát a törökök árnyékában a széthullás és a káosz jellemezte. A rigómezei vereség (1389) és Szendrő eleste (1459) után a szerb fejedelemséget elnyelte az agresszíven terjeszkedő Oszmán Birodalom.

A Bakics család rácországból való volt, birtokai az oszmán hódítás által fenyegetett déli területeken feküdtek. A hódító törökök szorításába kerülve Pál próbálta a helyes utat megtalálni családja számára a túléléshez. Eleinte kényszerből a törökök oldalán harcolt (három hadjáratban is elkísérte I. Szulejmán szultánt), gondolatai és szándékai azonban egyre inkább a magyar végvári rendszer megsegítése felé irányultak, titokban kapcsolatot tartott fenn a magyar védelem vezetőivel, és információkat szivárogtatott számukra.

A kor történelmét meghatározó alakok: I. János király (Szapolyai János, 1490-1540), Szulejmán szultán (1494-1566) , I. Habsburg Ferdinánd király (1503-1564). (Festmények, rajzok alapján AI-val generált illusztráció)

1522 környékén végül döntött: a rácországban táborzó Tomori Pál seregéhez csatlakozva Péter, Kelemen, Manó, Demeter és Mihály nevű testvéreivel együtt elhagyta az oszmán fennhatóság alá került szerb birtokait.

II. Lajos magyar király befogadta, majd miután többször is bizonyította lojalitását jelentős birtokadományokkal jutalmazta a király. 1526-ban megkapta az árulással vádolt Héderváry Ferenc (Nándorfehérvár) birtokait, ennek a nagyívű jutalmazásnak volt része az is, hogy Solymár várát 1526. július végére, – vagyis pár héttel Mohács előtt – Bakics már magáénak tudhatta.

Bakics Pál meglátogatja a solymári várat valamikor 1530 környékén. (Fiktív jelenet, 3d rekonstrukció, készítette: M. Tamás)

A hadvezér emlékét a hagyomány nem csupán törökverő vitézként, hanem realista stratégaként őrizte meg. A hagyomány szerint Mohács előestéjén a sereg jobb megszervezését és a szekértábor alkalmazását sürgette. Sajnos a mohácsi csata kimenetele ismert, Bakics Pál a csatarend teljes összeomlása előtt lovasaival még el tudott menekülni a teljes pusztulás elől. Túlélte a végzetes harcot, így később még volt lehetősége az ezt követő politikai eseményekben is szerepet vállalni először Szapolyai, majd Ferdinánd oldalán. Realista hadvezérként, meggyőződése lett, hogy a törökök ellen csakis jól szervezett, nyugati támogatással bíró haderő képes tartósan fellépni. Ezt a potenciát Habsburg Ferdinándban látta, így végül 1528 körül az ő oldalára állt.

Bakics Pál elképzelt portréja. (AI-val generált illusztráció rekonstrukciók nyomán)

Aktív szereplője lett a végvári harcoknak, Ferdinánd szolgálatában lovas csapataival kisebb-nagyobb portyákban és határvédelmi ütközetekben is közreműködött. Döntése folyományaként azonban előfordult, hogy egykori bajtársaival, szövetségeseivel került szembe.

Az 1530-as években Bakics Pál testvéreivel együtt bekerült Ferdinánd udvari huszárjai közé, 1533-ban pedig már jelentős, 100 fős lovasság fölött diszponált. Élete vége felé Bakics Pált Ferdinánd király a szerb despota címre is felterjesztette annak reményében, hogy a Magyarországra menekült rác katonai közösségek okozta belharcokat lecsillapítsa. [Szerb despota = a magyarországi szerbek legmagasabb hagyományos világi rangja].

Bakics Pál meglátogatja a solymári várat valamikor 1530 környékén. (Fiktív jelenet, 3d rekonstrukció, készítette: M. Tamás)

Bakics Pál az 1537-es őszi, monumentális eszéki csatában vesztette életét (amit a történetírás diakovári csataként jegyez). Az “osztrákok mohácsaként” emlegetett összecsapásban óriási embertömeg vett részt, Ferdinánd mintegy 25 000 fős osztrák–német–cseh–magyar sereggel vonult a törökök ellen. A győztesek a csata után Bakics Pál levágott fejét (a tiroli Lodroni Lajos és karintiai Mager Erasmus fejével együtt) a szultánhoz, Konstantinápolyba küldték.

A szerb végvári vajda 1526 és 1531 közötti időszakban birtokolta Solymárt. Két király (II. Lajos és I. Ferdinánd által is legitimált tulajdona volt, és miután menekültként érkezett családjával, – régészi feltételezés szerint – sem kizárt, hogy ez idő alatt éppen Solymáron talált családja számára menedéket, sőt még a vár egyes átépítési műveletei is talán az ő nevéhez köthetők.

Tudjuk, hogy feleségétől Teodórától két gyermeke született, Bakics Margit és Bakics Angelika, tehát volt miért aggódnia, volt mit féltenie. Ha Bakics Pál családja itt is élt, huzamosabb ideig nem rendezkedhettek be, hiszen habsburgpárti elköteleződése miatt itt sem lehetett maradásuk sokáig. Vélhetően maga Bakics Pál nem túl sűrűn lehetett a vár lakója, munkája és hivatása folyamatos távollétet követelt tőle. 1531-ben János király Buda városának adományozta várunkat, ettől fogva a Bakicsok is kikerülnek Solymár látóköréből.

Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:

Kovács Gyöngyi: Középkori és török kori várak, erődítések Pest megyében (2022)

Seres István: Adalékok és emlékiratok Solymár Nagyközség történetéhez (2002)

Tarján M. Tamás: A diakovári csata (Rubicon Online)

Botlik Richárd: Az 1526. évi mohácsi csata “árnyékseregei”

Varga Szabolcs: Szerbek a magyar királyi udvarban a 15–16. században (2024)

Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika II. (1897)

Valkó Arisztid: A solymári vár hadtörténelmi jelentősége, egyes emlékei és ábrázolásai