A kihaló, majd újranépesülő Solymár a középkorban

A Solymárt övező hegyek évezredek óta tanúi annak, miként szakad meg, majd hogyan éled újjá településünkön az emberi civilizáció. Az első, okleveles formában is lejegyzett solymári elnéptelenedés csaknem hétszáz évvel ezelőtt történt – abban az időben, amikor még a solymári vár sem állt. Mai mércével nézve a falu akkor még valóban csekély méretű volt, vélhetően csupán néhány család élt itt szórványosan a solymári temető, a Káposztás és a Paprikás patakok környékének lankáinál a várdomb közelében. A területet akkor az egyház tulajdonolta, pontosabban a margitszigeti domonkos rendi apácák rendelkeztek vele. Aztán 1337-re a település lakatlanná vált – legalábbis erre lehet következtetni az említett hivatalos okiratból. 

Solymász a faluban 1290 környékén (illusztráció: M. Tamás)

A Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött 1337. májusában írt szerződésből kiderül, hogy Solymár tulajdonosai, az apácák átadták a falut a világi hatalom egyik legbefolyásosabb emberének, Drugeth Vilmos nádornak 10 évre, hogy új életet leheljen bele, mert elnéptelenedett.

Ma már sajnos csak találgatni tudunk, hogy milyen okok vezettek az akkori Solymár kiüresedéséhez. A pusztulás egyik “fő gyanúsítottja” – mondanák sokan csípőből – a fekete halál, vagyis a nagy középkori pestisjárvány. Ez azonban kizárható, mert az Itáliából és a Balkán felől érkező halálos kór később, 1348 körül jelent meg Magyarország déli vidékein, tömeges pusztítása is csak 1349-től igazolható. Szinte biztosra vehető tehát, hogy nem a pestis okozta Solymár első, írásos emlékkel igazolt elnéptelenedését. Ugyanakkor mégsem zárható ki teljesen, hiszen nem feltétlenül kellett országos pestis járvány ahhoz, hogy kicsiny településünk lakatlanná váljék a 14. század elején. 

Ebben az időben szinte bárhol és bármikor az emberekre törhettek az idényjellegű, visszatérő fertőzések és a különféle nyavalyák – elsősorban bélhurutok, tífuszjellegű megbetegedések, különböző fertőző kórok –, amelyek gyakran rövid idő alatt képesek voltak alapjaiban befolyásolni egy-egy gyéren lakott terület sorsát. Ám az elnéptelenedésnek lehettek egészen pragmatikus okai is: politikai és közigazgatási tényezők, társadalmi átalakulások. Az Anjou-kor hazánkban számos változást hozott. Ne feledjük, hogy a középkorban Solymárt a királyi solymászok (falconarii), sólyomidomárok lakhelyeként tarthatták számon, de az Árpád-korban létrejött szolgálónépet patronáló rendszer éppen a 13–14. század fordulójára bomlott fel.

Nem kizárt, hogy a településünk ekkor veszítette el korábbi  funkcióját, presztizsét és kiváltságait, ami súlyos gazdasági visszaeséshez, demográfiai összeomláshoz és részleges, vagy akár teljes elnéptelenedéshez is vezethetett. Nem tudjuk.

Az újranépesült Salmar falu elképzelt látványa a mai Krautgarten dülőben, 1350 környékén (Illusztráció: Milbich Tamás)

Viszont az jól látszik, hogy a nagy tekintéllyel és népszerűséggel bíró domonkosrendi nővérek nem időben érzékelték a vészterhes problémát, vagy – ami biztosabb oknak látszik – csak korlátozottan és közvetetten tudták kezelni azt, mert Salmar pusztulása valószínűleg egy hosszabb agónia eredménye volt, vagyis nem konkrét eseményhez köthető tragédiaként, hanem egy elhúzódó folyamat eredménye miatt tűnhetett el a középkori Solymár lakossága.

Az anjou-kori okirat tanúsága alapján az apácák már csak az elnéptelenedés következményeire tudtak érdemben reagálni; a kiüresedett települést mindenképpen újra akarták népesíteni. Komoly garanciát kaphattak erre a nagy hírnévvel rendelkező Drugeth Vilmos személyében, aki a király bizalmát is nagymértékben élvezte.  

Drugeth Vilmos elképzelt portréja 1337-ben (AI generált fiktív látvány)

Az újranépesítést formailag a korabeli “közjegyző” (a budai káptalan) előtt hosszú távú üzleti megállapodással kívánták lebonyolítani. A válságkezelés annak rendje és módja szerint alaposan átgondolt “üzleti szerződés” volt egyben, ugyanis nemcsak a Salmar újranépesítéséről való döntést rögzítették az okiratban, hanem más birtokrészeket, Fejér, Nógrád és Esztergom megyét érintő, szintén elnéptelenedett falvak ügyét is rendezték egyúttal.   

Fontos megjegyezni, hogy Salmar – amely ekkorra vélhetően már csak nevében őrizte a solymászok hajdani emlékét – az apácák szemében korántsem pusztán szimbolikus birtoktest volt. A Nyulak-szigeti domonkos nővérek számára a hozzájuk tartozó falvak és földek elsősorban gazdasági erőforrást és jövedelmet jelentettek. Bár a szerzetes nővérek személy szerint szegénységi fogadalmat tettek, maga a kolostor jelentős birtokállománnyal rendelkezett, így a középkori Magyar Királyság egyik legjelentősebb egyházi földbirtokosának számítottak.

A Nyulak-szigeti – későbbi nevén margitszigeti – kolostor különösen rangos intézmény volt: királyi alapítása és Árpád-házi Szent Margit kultusza révén a kor vallási és kulturális életének egyik meghatározó tényezőjének számított.  

Drugeth Vilmos nádor 1337. májusában 10 évre kapta meg tehát településünket. A szerződésben a kolostort Katus nővér, a konvent priorisszája, vagyis elöljárója képviselte. A megállapodás komolyságát jól jelzi, hogy az aláírást a budai káptalan két kiküldött kanonokja, János és Miklós jegyző, valamint Drugeth Vilmos képviseletében Péter mester, a nádor jegyzője is felügyelte.

Valószínű, hogy Vilmos betelepítési akciója sikeres lehetett, de az apácákkal kötött szerződés lejártát ő maga már nem érte meg, mert 1342-ben természetes halált halt, nem sokkal azelőtt, hogy ugyanabban az évben szeretett királya, I. Károly is távozott az élők sorából. 

Ezt követően Nagy Lajos vette át a királyság irányítását, amely dinamikusabb, katonailag és külpolitikailag aktívabb időszakot hozott. Talán ez a tény is közrejátszhatott abban, hogy Salmar falu Nagykovácsival együtt pár évvel a hatalomváltás után, 1355-ben végleg kikerül a domonkos rend kezéből, és az újdonsült tehetséges nádor, Csáktornyai Lackfi István birtokába jutott. Bár bizonyíték nem támasztja alá, az események láncolata fényében jó okunk van feltételezni, hogy Lackfi István a Drugeth Vilmos által betelepített, új salmari jobbágyok, szolgálók “közreműködésével” kezdte felépíteni a solymári várat nagyjából 30 évvel később, valamikor 1382 után. 

Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:

Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. III. (1333–1339) (Budapest, 1883.) 353-354. oldal

A solymári vár (Helytörténeti Alapítvány Solymár, 2012.)

Tringli István: Pest megye monográfiája (2005.)

Milbich-Hegedűs: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000 (2011)

Klaniczay T.–Klaniczay G.: Szent Margit legendái és stigmái (1994)

(Cikk forrása: Apáczai Csere János Művelődési Ház, 2026. május 8.)