Solymár 760 éve az írott történelemben

Településünk első írásos említése egy birtok adományozással kapcsolatos oklevélen szerepel, amely 1266. május 5-i dátummal fogalmazódott meg. Mivel Solymár nevéről nem ismerünk korábbi írásos emléket, némi költői túlzással ezt az időpontot tekinthetjük a település születésnapjának. 760 évvel ezelőtt feszült és átmeneti korszakot élt az ország. IV. Béla uralkodásának utolsó évei voltak ezek. Ugyan a tatárjárást követő "második honalapítás" pozitív eredményei látszódtak, valójában már érződhetett a politikai korszakváltás előszele is. Egyre több birtok került egyházi és magánföldesúri kézre. Solomar – ahogyan településünket akkoriban nevezték – szintén ennek a folyamatnak volt a részese.  

1266. május 5-én kelt oklevél, melyben a “Solomar” elnevezés olvasható

1266 májusának első napjaiban Nana főúr és felesége fontos döntést hozott. A királyhoz, IV. Bélához járultak, hogy véglegesítsék nehezen meghozott elhatározásukat. A forrás tanúsága szerint a nemes házaspár hosszabb vívódás és bizonytalankodás közepette úgy döntött, hogy javaik egy részét a Nyulak szigetén (a mai Margit-szigeten) működő Boldogságos Szűz Mária domonkos monostorára hagyományozzák. Meghagyták, hogy amennyiben Nana főúrnak a jövőben fiú örököse születne, úgy a birtokok részben vagy egészben visszaszállhatnak rá, illetve az utódra, összhangban a korabeli magyar szokásjoggal.

IV. Béla király a döntést jóváhagyta, Nana főúr rendelkezését a király hűséges helyettes kancellárja, Farkassy mester kézjegyével hitelesítette, s ezzel a mozdulattal településünk legelső (ismert) írásos emlékét hagyta ránk örökül.

A dokumentum nemcsak a „Solomar” név említése miatt érdekes számunkra, hanem azért is, mert látszik, miként gondolkodtak a birtok adományozásról 760 évvel ezelőtt Magyarországon. Az oklevél eredeti nyelve középkori latin, magyar fordítását 2011-ben a "Solymári Arcképcsarnok 1266-2000" című kötetünkben is megjelentettük Czár Csaba közreműködésével. A levélben különösen figyelemre méltó a precizitás, a körülmények finom részletezése, ahogyan a király hitelesíti a szándékot, és körbeírja a döntés motivációját.

Nana főúr és felesége 1266-ban (Ai generált fantázia portré)

Talán nem csak romantikus eufemizmus, hogy a középkori Solymárt birtokló Nana főúr rokonsági viszonyban állhatott Ond vezér leszármazottaival, a hét vezér egyikével. A hagyomány szerint legalábbis Anonymus ezt állította a Kalan nemzettségről, amelynek jeles gyermeke volt településünk egykori birtokosa, Nana főúr. Külön érdekesség, hogy az oklevélből megtudjuk Nana édesapjának nevét is. Pousa (Pósa) talán udvarispán lehetett. Nana alakját egyébként tipikus 13. századi magyar “mágnás”-ként, előkelő főúrként érdemes elképzelnünk, aki a királyi elitben igyekezett befolyását növelni. Érdekes kérdés, hogy Nana és felesége vajon miért adományozta Solymárt az apácáknak. A válasz nem olyan meglepő: vélhetően egyszerre motiválta őket a vallásos jámborság, és az egyszerű politikai számítás.

Ez a kettős motiváció ugyanakkor egyáltalán nem egyedi: abban a korban (a tatárjárás után közvetlenül) a látványosan megélt vallásosság egy nemesi család társadalmi helyzetét és kapcsolatrendszerét hatékonyan reprezentálhatta.

Nana felesége – akinek nevét sajnos nem tudjuk meg – szintén komoly tekintély lehetett, hiszen Moys (Mózes) palatinus (nádor) leányáról van szó. A nádor az uralkodó után a legnagyobb országos méltóság volt, így egy ilyen tekintélyszemély lányát nyilván nem akárkihez adták feleségül. Tudvalevő, hogy a korabeli elit a főúri érdekházasságokat rendszerint egymás körei között bonyolította, egyszóval Nana sem egyszerű középnemes, hanem a királyi szolgálati arisztokrácia egyik regionális jelentőségű tagja lehetett, aki birtokai révén Buda környékén is számottevő befolyással rendelkezhetett.

A mai szemnek feltűnő és akár megható lehet, hogy az oklevél írója milyen jámboran és széplelkűen fogalmaz az ügylet lelki inditékairól. Például “[Nana felesége] hosszasan megfontolta és eldöntötte, hogy fent említett birtokairól lelke számára üdvös és a Mennyei Felség számára igen kedves rendelkezést tesz.” A Solymárt említő oklevél vallásos hangvétele – úgy tudjuk – nem különleges a 13. századi magyar dokumentumok között: a birtokadományokat rendszerint kísérték olyan fordulatok, amelyek bűnbánatról, isteni kegyelemről és az üdvösség reményéről beszélnek. IV. Béla korában ez különösen gyakori volt, részben a tatárjárás utáni vallásos „újrakezdés” légköre miatt. 

IV. Béla feltételezett arcképe a Thuróczy János krónikájának illusztrációja nyomán (AI generált kép)

Az igazi kérdés inkább az, hogy a vallásos lelkületről szóló pátosz mennyiben tükröz valódi szándékot. Az egyik értelmezés szerint ezek tényleg az adományozók vallásos lelki motivációit mutatják. A másik szerint viszont inkább a korabeli nyelvezettel, „kötelező szöveggel”, egyfajta hivatalos nyelvezetről, “sablonszöveggel” van dolgunk, amit akkor is használtak, ha a háttérben inkább politikai, jogi vagy vagyoni megfontolások álltak.

A forrás alapján sajnos nem dönthető el biztosan, hogy Nanát és feleségét milyen körülmények mozgatták 1266. májusában – könnyen lehet, hogy mindkét indíték egyszerre kapott hangsúlyt.  

Sajnos azt sem tudjuk, hogy végül mi történt Nanával, vagy hogy született-e időközben fiú gyermekük és ha igen, visszakapták-e Solymárt (is). Az idővonalon soron következő – Solymárt említő oklevél – amiről tudomásunk van 1288-ban íródott, vagyis 22 évvel később. A solymári birtok itt már királyi adományként jelenik meg, amelyet IV. László király adományoz Rudolf mesternek, katonai érdemei fejében. A jelek szerint Solomar a két oklevél keltezése közötti időszakban nem maradt a margitszigeti apácák kezén, a főurak és az egyház között váltakozva cserélt gazdát. 

Milbich Tamás

Felhasznált irodalom:

Szentpétery 1486. sz. Budapest okl. I. 87. 1.

Harmat Árpád Péter - A magyar nemesség története (http://tortenelemcikkek.hu/)

A solymári vár (Helytörténeti Alapítvány Solymár, 2012.)

"Barangolás a solymári várban" (2014, Szépsolymár Alapítvány)

M. Tamás - H. András: Solymári Arcképcsarnok 1266-2000

Klaniczay T.–Klaniczay G.: Szent Margit legendái és stigmái (1994)

Kristó Gyula, Engel Pál, Makk Ferenc: Korai magyar történeti lexikon (9-14- század) (1994)

Elter István - A magyarok elődeiről és a honfoglalásról – Kortársak és krónikások híradásai (2002)